Dél-Korea: nyári egyetem a térkép szélén

Evőpálcikákkal nem könnyű enni. Aki próbált valaha rukkolalevelet, mézes-olajos magvakat vagy lazacszeletet méltóságteljesen a szájához emelni, az tudja.  A koreaiak már első osztályban babszemeket számolgatnak a csúszós fémpálcikákkal, így nem csoda, hogy huszonévesen könnyűszerrel lenyűgözik a „hagyományos” evőeszközöket használó, más kultúrákból érkező asztaltársaikat. Az evőpálcikák a fejlettség jele, sokkal inkább az, mint ahogyan azt mi, európaiak gondolnánk. A darabokban felszolgált ételt a koreaiak könnyedén a szájukhoz emelik, és nem kell percekig szeletelniük a kisebb darab sültet, fenőkövet nem ismerő éttermi kenőkéssel. Az evőpálcika maga a mértékletesség, elegancia és életfilozófia, szépen és helyesen használni kihívás.

A Szellemi Tulajdon Világszervezetének a Daejonban szervezett, július 13-án kezdődő, két hetes nyári egyeteme alatt kitartóan tanultam használni az evőpálcikákat. Huszonegyen vettünk részt a táborban, köztük hét külföldi diák, a többi koreai. A nyári egyetemet elsősorban egyetemi hallgatók és fiatal pályakezdők számára hirdették meg a szervezők, a világ bármely tájáról lehetett jelentkezni, közülük harminc személyt választottak ki. Eredetileg huszonegy nemzetközi diák volt a listán, és hogy ennek csupán egyharmada ment el, az indiai, brazil és zimbabwei társammal úgy magyaráztuk, hogy az otthon maradottak nagy részét a már leköszönőben levő közel-keleti légúti koronavírus-járvány riasztotta el. Minket, kevésbé fejlett országok lakóit, majdnem évente fenyeget madár-, disznó-, zsiráf- krokodil- és veszett mókus-influenza, az így eltompított félelemérzetünkre már nem hat az ilyen jellegű ijesztgetés.

Közel negyven órás utazás után érkeztem meg Daejeonba. A reptérről busszal és taxival utaztam a szálláshelyre. Elsőként a fejlett technológiával felszerelt járművek, a tisztaság, a csendes közlekedés és az ízlésesen megvilágított, széles utcák tűntek fel.  Két hét alatt nyolcszor hallottam tülkölést a másfél milliós városban, és ahogy a zimbabwei társam találóan megjegyezte, Koreában még a csókák is csendesebbek.

Az első nap meglátogattuk a Koreai Szabadalmi Bíróságot, ahol egy bíró mesélt nekünk a perek menetéről, a bíróság felépítéséről, saját tapasztalatairól. Megnéztünk egy modernül felszerelt tárgyalótermet is, amitől nekem egy kicsit Jetsonsos, a futurisztikus rajzfilmet idéző hangulatom lett. Csak a nyugat-európai országokban láttam ezelőtt ilyen fejlett infrastruktúrát és technológiát, ott viszont nem találkoztam a koreaiakat jellemző szerénységgel. A látogatás végén egy-egy papírlegyezőt kaptunk ajándékba, amit az éjjeliszekrényemen őrizgetek, a koreaiak kedvességének emlékéül.

Az oktatás a Nemzetközi Szellemi Tulajdon Oktatóintézetének konferenciatermében folyt. Két héten keresztül, minden hétköznap kilenctől délután öt óráig angol nyelvű kurzusokon vettünk részt. Az előadásokat úgy állították össze, hogy minél jobban lefedjék a szellemi tulajdon különböző ágait. A megszokott szerzői és iparjogvédelmen kívül beszélgettünk a még vitatott státuszú hagyományos tudásról, az egyre nagyobb teret hódító tisztességtelen versenyről, a Szellemi Tulajdon Világszervezetének struktúrájáról, munkájáról, célkitűzéseiről, a szellemi tulajdon gazdasági oldaláról és fejlődési irányvonalairól is.

Meglepett, hogy sokkal kevesebb jogász vett részt a nyári egyetemen, és sokkal több természettudományokat hallgató fiatal. Az előadóknak is csak körülbelül fele volt jogász. Figyelembe véve azonban a szabadalmi eljárásnak a találmány tudományos eredetiségét és újszerűségét vizsgáló szakaszát, érthető a résztvevők változatos szakmai háttere. A hallgatók és előadók színes összetétele miatt a leadott anyag sok esetben nem bővítette a jogi tudásomat, viszont az előadók, széleskörű tapasztalatuknak és felkészültségnek köszönhetően, olyan szempontokra is felhívták a figyelmemet, amelyek pusztán jogászszemmel nézve, nem voltak nyilvánvalóak. Oktatóink többsége koreai volt, de meghallgathattunk egy svájci, két amerikai és egy francia szakembert is. Érdekes volt, hogy bár mindenki ugyanazon a nyelven beszélt, a hangszín, az előadási stílus magában hordozta az előadó kulturális hátterét. A koreaiak kifinomult, szelíd viselkedése iránti csodálatom ellenére, nehezemre esett kellőképpen értékelni és megérteni a külföldiekénél visszafogottabb, kevésbé interaktív tanítási stílusukat. Az előadásokat általában beszélgetések, csoportmunka, esetmegoldás egészítette ki.

A nyári egyetemen szerzett információk sokat segítettek a doktori kutatásomban. A lexikális tudásom bővítése mellett betekintést nyertem a sokéves tapasztalatnak köszönhetően szerzett tudásanyag berkeibe, tudományos cikkekből hiányzó részleteket ismerhettem meg: például azt, hogy a hamisított árukat sokszor a gépekhez bilincselt rabszolgasorban élő munkások fizetés nélkül állítják össze, vagy, hogy egy nyugati kórházba csempészett hamisított altatató miatt a beteg többszörösen felébredt műtét közben, és az orvosoknak nem sikerült visszaaltatniuk. Ugyanakkor rövid időn belül megváltoztattam a szemléletemet a szellemi tulajdon eredetéről, szerepéről és céljáról. Szakmai szempontból sokat gazdagodtam a nyári egyetem alatt. És élményekben is.

Az ázsiai monszun hatására a koreai nyarak melegek, csapadékosak és a tájfunok is gyakoriak. Majdnem naponta esett az eső, kevés volt a ragyogó napsütés, a kimosott ruháim legfeljebb két nap alatt száradtak meg, a halványsárga nap ritkán tűnt elő a párafelhők mögül, nehezebben lélegeztem a páradús levegőt. Mégsem haragudtam az éghajlatra, hiszen a súlyos levegő pasztellbe öltöztette a tájat, visszafogta a rikító színeket, és mindannyiunkat befogadóbbá tett a melankolikus, békés koreai hangulatra.

Megtapasztaltuk a koreaiak lehengerlő kedvességét, meglátogattuk Szöulban a látszólag szerény, de különböző építészeti cselek segítségével kialakított, kifinomult szimbolikát rejtő királyi palotákat, megkóstoltuk a koreai konyha legfinomabb jellegzetességeit, megtanultunk néhány dallamos koreai kifejezést, hegyet másztunk, és megcsodáltuk a szelíd koreai tájat. A többi országból származó társammal és a helyiekkel összehasonlítottuk saját hagyományos zenéinket, szokásainkat, leépítettük az otthonról hozott előítéleteinket, kocsmáztunk és karaokéztunk, és megoldottuk a csoportos házi feladatot is. A búcsúvacsorán, talán a közelgő elköszönés sürgetése miatt, talán az indiai társam ugratása miatt, végre nem szorítottam görcsösen ujjaim közé az evőpálcikákat, és európai méltóságomat megőrizve, sikerült elfogyasztanom a vacsorámat. Teljesítményem nem maradt észrevétlen, cinkosan rám mosolygott egy meleg koreai szempár. Egy kicsit én is koreai lettem.

Kolozsvár, 2015. augusztus 19.